Tűztánc

Régóta tudom, hogy van egy fura képességem, ha baj, gond vagy megoldandó feladat merül fel, először teljesen nyugodt és reális vagyok, tiszta fejjel, logikus megoldást találok, megmozgatom a világot, ha kell, megoldok, leszervezek, végigcsinálom és csak utána jön az izgatottság, a fáradtság vagy netán a félelem.

Így volt ez mindig, ha a gyerekkel történt valami, amikor édesanyám betegségét, helyzetét kellett megoldani, de így van ez bármilyen trauma ér, ami nem érzelmi probléma.

Azt is észrevettem, hogy az élet, vagy akár hívhatjuk sorsnak is, mindig megmutatja, hogy egy-egy szituáció mennyire fontos, épp azzal, hogy produkál valamit, ami vagy felülírja vagy felnagyítja az adott helyzetet.

Természetesen így van ez most is. Minden lelki nyűg, minden értetlenség, feszültség háttérbe szorult a tegnap délelőtt után.

A kedves régóta küszködik váll, hát és karfájdalmakkal, most már tarthatatlanná vált a helyzet és végre elballagott a megfelelő orvoshoz.

Az első vizsgálat után, igaz még CT és MR nélkül is komoly esélyt adott a doktornő egy nyaki gerincsérvnek. Azért valljuk be ez remek így 34 évesen.

Persze az agyam azonnal másik áramkörre állt át: a mit tehetünk mi? feladatkör köré.

Első körben persze azonnal ott akartam lenni mellette, de nem jött össze, viszont ma már délután érkezem. Mondanom sem kell, betegállományról hallani sem akar, tehát dolgozik. Csinos kis nyakmerevítőt kapott, gyógyszereket és időpontot CT-re.

Hát persze, hogy hat hét az időpontig! Azért ezt nem hagyjuk annyiban, már kerestünk lehetőséget, hátha sikerül kicsit gyorsítani a tempón.

Most minden más háttérbe szorul, nem lehet olyan ok, ami stresszhelyzetet idéz elő köztünk, ez a legfontosabb. Az előírások betartása mellett,  a séta, a könnyed mozgás és ha kell a megfelelő kezelések felkutatása. Természetes, hogy elolvasok mindent, ami erre vonatkozik, és figyelek azokra az információkra, amik ezen a betegségen túljutott emberektől erednek.

Szóval, agyam a helyén, úgyis megtaláljuk a megoldást irányvonal működésben, és ami a legfontosabb ma már látom,  nyugodtan, meghitten beszélgethetünk és félretesszük végre a konfliktusgyanús dolgokat!

Ugye, hogy a legnagyobbnak hitt problémákról is kiderülhet néha, hogy van fontosabb is? :-)

Harcos éjszaka mögöttünk, de győzni fogunk!

Mennyire imádom ezt a mondatát, annyi apró ilyen van, ami mosolyra késztet minden alkalommal, ha eszembe jut.

Az este-éjszaka embert próbáló volt mindkettőnknek. Néhány üzenetváltás után, esélyt kaptam, hogy elmondjam én mit hogyan látok, gondolok. Szükség volt rá, hogy értsen.

Nem tudom elvárható-e egyáltalán a másiktól, hogy megértse az én szemszögemből a dolgokat.

Sok minden kiderült utána, hisz én is meghallgattam az ő verzióit.

Semmi ígéret nem hangzott el, az alapproblémáimra változatlanul a "nem tudom megígérni neked" válaszok születtek.

Tudom, hogy nagyon szeret, az érzelmeket soha egy percig sem vitattam. A hőfok, az igény eltérő. Én még a mindenáron együtt gondolatvilágban éltem.

Kezdem felfogni, hogy ez már nagyon-nagyon távoli, hisz a sürgető késztetés csak bennem él.

A kedves, akit mindennél jobban szeretek tele van fékekkel, gátlásokkal és ezek közül lehet sokat én váltottam ki. Sajnálom, mert azt hittem, ha hagyom, hogy a saját tempóját járja, akkor nem leszek visszahúzó erő.

Tanácstalan vagyok, nem tudom mit és hogyan kéne tennem. Amit tudok, hogy ezentúl is mellette leszek minden helyzetben. Kompromisszumokra készen, de a lehetőségek közt elveszve lebegek most.

Távkapcsolat....most nagyon ijesztő.....a végtelennek tűnő sosem együtt megrémít....futnék, menekülnék ki a világból, bújnék az erdőbe, a kövek alá, a patak vizébe......de nem lehet, nem tehetem......mert szeretem, mindennél jobban.

Semmi sem fáj jobban így utólag, minthogy Neki fájdalmat okozom, még akkor is, ha az eszemmel tudom, hogy szükség van a megbeszélésekre, érzelmi kitörésekre, a katarzisokra.

Távkapcsolat.....hisz így is indult mondhatnánk....csakhogy az összetartozás erős volt, közös jövőt ígért.....távkapcsolat....

Tüske nincs csak félelmek.....félek a jövőtől, ami eddig szivárványosan hívogató volt....s ami szivárványosan szertefoszlott.... egy fiókban heverő gyűrű maradt intő jelül.....veszíthető most minden, és ettől félek nagyon.......mégis a bizalom kapaszkodó lesz ezt tudom, és azt is, hogy szeretjük egymás, s talán ez elég lesz arra, hogy túléljük.

....egy kedves kolléganőm jut az eszembe, hol az a hegy, ahol a szélbe üvölthetek?

Az egész nap teli volt feszültséggel.

Próbáltam higgadtan, beszélgetősen elmondani néhány dolgot.

Félreértékelés lett persze, hidegnek és szenvtelennek találta a Kedves. Azt mondja ő még egy haverral sem így szokott beszélgetni. Nem ezt szokta meg, eddig nem ezt kapta. Lehet, hisz tárgyilagos igyekeztem lenni.

Aztán egyszer csak jött az orkánerejű kioktatás. Kőkemény, határozott mondatok, némi "én-tudattal" fűszerezve.

Akkor azért bennem is bugyogni kezdett a láva, és ki is tört.

Jó néhány dolgot felszínre hozott az indulat, pedig sosem engedtem eddig.

Kőkemény emberölés zajlott ez tény.

Ha direktben mondasz valamit, a hogyan kéne kategóriából, akkor az pont az ellenkezőjét váltja ki. 

Ha nem szólsz, hogy hé, kéne tenni valamit, akkor szépen beleülünk a dolgokba.

És mindig van kifogás.

Én is hibáztam, nagyot.  Elfogadtam mindent,  alkalmazkodtam mindenhez, mert bármit megadtam volna, azért, hogy akár milyen kis időt Vele töltsek.

De nem mozdulunk, nem haladunk, nem érzem, hogy hajtaná a dolgot.....közben meg ha épp úgy alakul a családi programja, le kell lépjek, mert még mindig nem rendeződött ez sem. A szent és sérthetetlen családi klán meghatározó maradt.

Hol a szerelem? Az, amelyik arról szól, hogy mindent megmozgatunk, hogy együtt lehessünk és együtt, nem két párhuzamos síkon éljük az életünket....

A hab a tortán, hogy ilyenkor Ő lesz sértett, megbántott, pedig én szervezem, szerveztem eddig is Ő köré, Mi körénk az életemet. Ő pedig, így még együttélés nélkül is megtartja a szabadságát, mi lesz akkor később?

A mai cinizmusa, kinevetése viszont súrolt egy határt, az én tűréshatáromat.

Egyre inkább megerősödik bennem, hogy ez bizony távkapcsolat marad így, és ebbe már nem fér bele számomra a maximális alkalmazkodás mindenhez.

Nincs több félbetört hétvége, otthon ücsörgés, telefon lesés, várakozás.

Sürgősen elfoglaltságot kell keressek, lakáson kívülit, de még nem tudom mi is lenne az, amit az én koromban könnyedén elkezdhetnék.

Első körben most alszom egyet, ha tudok, ha nem jöhet a könyv, mert ugye az mindig kéznél van.

Ezer éve nem jártam erre....

Ha a boldogság kézzelfogható, ritkán kíván nyilvánosságot.

Az elmúlt idő a boldogságról és a szerelemről szólt. Persze mindemellett nem maradhat el az időszakos önvizsgálat. 

Most is ilyen korszak van, amikor érzed, hogy a feszültség robbanáskész, változtatni kell, no nem a kapcsolaton, hanem a gondolatokon, elfogadásokon.

Hosszú ideje napi 24 órában egy álomban élek, egy fantasztikus jövőkép köré építve minden gondolatot, terveket szőve, feltétlen hittel, bizalommal. szerelemmel.

Megtaláltam az emberkét, aki számomra a legértékesebb.

Persze itt is megvan az a pont, amitől nem lehet könnyűnek mondani a helyzetünket.

Ez a dolog nem más mint a távolság. Röpke 150 km. Áthidalható, de persze nem mindennap.

Egy idő után magától értetődő volt, hogy az összeköltözés a cél, annyira természetesen jött az igény, hogy nem volt igazi megbeszélés. Valahogy egyszer csak arról kezdtünk beszélni, hogy ha majd együtt élünk....

Ettől a perctől az én agyam szépen beállt ebbe az irányba, a szerelmem volt mindennek a mozgatórugója, a kedvesem a központja.

A tervek, álmok világába szépen lassan bezártam magam, miközben Őt semmiben sem korlátoztam. A szabadsága természetes dolog, a bizalom irányába maximális.

Teltek a hónapok, sosem sürgettem a lépéseit, elfogadtam az indokokat, jogosnak éreztem, nem vártam el, hogy felelősség nélkül, kapkodva, meggondolatlanul lépjen. 

Addig nem akart költözni, míg nem talál munkahelyet.

Ez rendben is van......csakhogy....nehéz olyan állást találni, amit pontosan rászabtak, mindenben rá van kitalálva.

Úgy meg egyenesen lehetetlennek tűnik, hogy ha szinte alig-alig van álláspályázat, amire valóban jelentkezik is.....

már ebből észre kellett volna vennem, hogy számára ez a váltás iszonyatos dilemma.....

azt mondja jönne, de nem tesz érte semmit valójában, hol egészségügyi gondokra, hol fáradtságra, hol bármi apróságra hivatkozik...

mindeközben belefáradt a jelenlegi munkájába, utál bejárni dolgozni, a szerelmét érzem, a bizalmát is.....csak hát valamiért még sem mozdul a dolog...

Sok-sok tartalmas dolgot csinálunk együtt, kihasználunk minden lehetőség arra, hogy együtt legyünk, vannak persze még csiszolódási felületek, de összességében minden fantasztikus és nagyon szeretem Őt....

Magamon veszek észre hibákat, elsősorban azt, hogy valóban és nagyon bezártam magam ebbe a kapcsolatba, valójában semmi másról nem szól az életem, mint a várakozásról, a vágyról, hogy végre együtt tölthessük a hétköznapokat.

Nem volt könnyű felismerés, és az elhatározás sem, hogy ezen változtatnom kell, hát most megpróbálom....

Tenni kell ellene, mert az együtt töltött idő után az elválás egyre nehezebb, egyre fájóbb, és a hiánya egyre gyötrőbb.

Irigylem másoktól, akik már megtették ezt a lépést, és ez az érzés nem annyira szimpatikus magamban.

Épp ezért most kicsit átrendezem az életem.

Megpróbálok elfoglaltságot találni a külön töltött időkre, igyekszem kevésbé alárendelni a saját időbeosztásomat a tolerancia miatt, és a legfontosabb, hogy tudatosítanom kell magamban, hogy ez bizony egy fantasztikusan szép szerelem, de várhatóan mégiscsak távkapcsolat marad.

Kíváncsi vagyok Ti, akik olvassátok mit gondoltok minderről, hogyan látjátok jó megoldásokat választok-e. Kívülálló mint tudjuk, sokkal tárgyilagosabban lát dolgokat, ez akár segítség, akár jó vitaalap is lehet.